Ide mindig új szerzők műveit fogom beírni, de lehet, hogy néha a régi nagyoktól is fogok. De ha más kérésetek van azt is megoldom!Sőt ti is nyugodtan küldjetek nekem. Akár saját alkotástis! :) Na lássuk az elsőt!

A csukott ajtó

A tanterem csöndes. Nem hallatszik más, csak a tollak halk sercegése, a papír zizegése, a tanár lassú léptei alatt megnyikorduló padló moraja, elnyomott suttogások, ideges dobolás, az autók tompa zúgása. A levegő feszült félelemmel teli, az idegek szinte pattanásig feszülnek. Még öt perc.

A diákok még utolsó kétségbeesett próbálkozást tesznek arra, hogy megszerezzék a dolgozatból hiányzó adatokat. Idegesen fordulnak hol egymás, hol a plafon felé. Egy-két puhatolózó tekintet a tanárnak is kijár, aki cikázó tekintettel figyeli a csintalan diákok minden egyes lélegzetvételét. A rémült diák idegesen lekapar még két nevet, egy másik megrúgja társát, hogy figyeljen már egy picit. Egy harmadik szemében halvány könnyek csillognak, amint arra gondol, ezt a dolgozatot is elszúrta. A mögötte ülő diák elnyom egy felszabadult sóhajt, hát mégis túlélte.

A tanár még utoljára végigfuttatja tekintetét az osztályon rendetlenkedők, puskázók után kutatva. Az egyik tanuló felnéz a dolgozatából, tekintetük egy pillanatra összefonódik. Tanár és diák. Egy pillanat, de minden benne van.

"Miattad írjuk! Miért kell így szívatni minket?"
"Én is voltam diák, tudom, milyen. Hidd el, én nem tehetek róla."
"A fenébe is! Így nem tudok puskázni!"
"Ne akard előszedni azt a fecnit a zsebed mélyéről! Ne kényszeríts rá!"
"Csak egy tanár, nem érthet minket. A francba, nem jut eszembe az a rohadt név!"

Csak egy pillanat, de benne ott lapul a szemrehányás, a düh, a kétségbeesés, az elfogadás, a beletörődés, a megértés kérése. A tanár is csak ember.

A diák elfordítja a tekintetét. Még három perc.

A tanár az íróasztalhoz lép, és lassan rátámaszkodik. Egy diák remegve a füzetéhez nyúl, idegesen felhajtja, majd pár lappal arrébb ráakad a keresett névre. Ijedten felkapja a tekintetét, de a tanár épp nem rá néz. Lejegyzi az adatot a lapra. Még két perc.

Egy másik tanuló lecsapja a tollát, beletörődve szétnéz. "Már úgy is mindegy!" A két paddal előtte ülő lány kihúzza magát, arcán végigfut egy boldog mosoly. "Már azt hittem, nem lesz elég időm!" Letekint az apró, szinte kiolvashatatlanul írt lapra, s még utoljára végigszalad az adatokon. "Minden rendben." Még egy perc.

- Mindenki tegye le a tollát! Adjátok előre a dolgozataitokat! - szól a tanár. Egy diák még lekapar egy dátumot. A hátsó padban ülők szomorú tekintettel előre adják lapjaikat, az előttük ülők hátrafordulva átveszik. Az egyik tanuló rákérdez egy névre, s mikor megbizonyosodott róla, hogy jól írta le, tovább adja a dolgozatokat. Felharsan a csengő.

A tanteremben tompa morajjá válik a diákok elfojtott suttogása. A tanár kezébe veszi az első adag dolgozatot. A lárma egyre nő, a diákok érdeklődve kérdezik egymástól a helyes megoldásokat, neveket és dátumokat. A tanár átveszi az utolsó dolgozatokat, majd az asztalhoz lép, megigazítja a lapokat, felveszi megkopott táskáját, búcsút int a diákoknak, s elindul az ajtó felé. A kis helyiségben a zsivaj tetőfokára hág, csoda, hogy még hallják egymást. Az egyik lány sírva az asztalra borul, barátnői köré sereglenek. Egy fiú mérgesen az asztalra csap. Az egyik tanuló a tanárt figyeli.

"Miattad van, ugye tudod?"

A tanár az ajtóból még visszafordul, és végigjáratja tekintetét a kipirult arcokon. Szeme megakad egy diákon, aki őt figyeli.

"Ez csak egy dolgozat. Meg kellene értenetek."
"Sose értettek meg minket. Azt hiszed, elhiszem, hogy sajnálod? Egy frászt!" - gondolja a diák.
"Csak egy dolgozat - fut át újra a tanár agyán. - Nem múlik rajta az életetek, nem határozza meg a jövőtök. Miért húzzátok fel magatokat ennyire rajta? Meg kellene értenetek, az élet nem a papírra vetett betűktől függ, nem a kipuskázott szavaktól."
"Még csak puskázni se hagytál."
"Mit tesztek majd, ha a sors előtt kell felelnetek? Ott nem lesz, aki súgjon, nem tudtok majd puskázni, akkor már csak magatokra számíthattok. Meg kell értenetek."
"Mindegy! Szarok rá! Úgyse számít!"

A tanár megfordul, és elmegy. Agyában emlékfoszlányok kergetik egymást. Rég megírt dolgozatok emléke, felhalmozott tudás, mely nem sokat segített az életben. Semmi sem készíthet fel az élet igazi próbáira.

A diák nézi, amint a tanár elhagyja a termet, és becsukja az ajtót.

"Igen, mindig ez marad utánuk, egy csukott ajtó. Egyszer mi is csak ennyi leszünk. Egy becsukott ajtó. De kit érdekel?"